ORION
Mint akinek nem jutott elég szórakozás, mohón indultam felé. Megkerültem az állványt és melléléptem.
- Hello!
Mintha csak akkor vette volna észre, hogy nincs egyedül, lassan felém fordította fejét, és rám emelte tekintetét. Soha nem láttam még ilyen szempárt, komoly volt, mégis ábrándozó, egyszerre volt nyugodt víz és háborgó tenger. Egyenesen a szemembe nézett. Nem rebegtette bután a szempilláit úgy, mint a többi lány, nem kezdte el a földet bámulni, csak nézett. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne szakítsam meg a kontaktust.
- Ilyen későn nem lenne, szabad kint lenned. – azzal le is ültem a mellette levő hintába – Nem félsz ?
- Nem.
És ennyi. Rövid tömör válasz, az érdeklődés legkisebb jele nélkül. Olyannyira nem érdekeltem, hogy miután kimondta ezt az egyszerű „nem”-et, már vissza is fordult az ég felé. Nem mondom, meglepett. Ilyen reakciót sem váltottam még ki lányból. Voltak, akik haragosan néztek rám, voltak, aki vágyódva, de semmibe azért még senki se vett, soha.
- Mi van, ha valami perverz neked ugrik a sötétben?
- Olyan, mint te?
- Nem tudom, lehet.
Erre még annyi választ sem kaptam, mint az előző megjegyzésemre. Ismét rám nézett, majd vissza az égre. Az már biztos, hogy nem egy bőbeszédű lány, gondoltam akkor, ám mint az később kiderült, sok más dologgal együtt, evvel kapcsolatban is tévedtem.
Hogyan lehet beszélgetni egy olyan emberrel, aki nem beszél? Ihlet híján én is az eget kezdtem el bámulni. Csak akkor vettem észre milyen tiszta, a csillagok fényesen ragyogtak felettünk.
- Szép esténk van.
- Tegnap is az volt, és az előtt is.
- Ohh… ööö… Minden éjszaka az eget nézed? – kérdeztem, enyhe gúnnyal a hangomban. Kezdett idegesíteni a nyugodtsága és az irántam való teljes érdektelensége.
- Gyakran.
Oké, feladom. Kínos csend következett. Ilyen se volt még. Jobb ötletem nem volt, így hát én is eget fürkésztem. Mikor is néztem utoljára az eget? Négy évesen? Régen volt már. Aztán egyszer csak rég elfeledett emlékek törtek fel.
Kissrácként anyával gyakran mentünk a házunk mögötti kis mezőre. Emlékeztem a nap melegére, a fűszálak csiklandozására a lábszáramon, anya nevetésére. Piknik, fogócska, bárányfelhők. Éjszaka a csillagok nézése, tücsökciripelés.
Gondolataimból a lány hangja zökkentett ki.
- Hm?
- Ismered a csillagokat? – szemét még mindig az égre szegezte.
- Mi van?
- Ismersz csillagképeket?
- Nem igazán… Nem.
Ismét csend. Grimaszokat vágva tüzetesen végigvizsgáltam a játszóteret, hátha valami az eszembe jut, de agyam sajnos cserbenhagyott. Vissza a jó öreg éghez. Eszembe jutott, anya, amint felfelé, a messzeségbe mutat. Tekintetemet végighordoztam a csillagok végtelen tengerén, majd megállapodtam egy helyen.
- Az ott az Orion. – mutattam hanyagul egy csillagcsoport felé.
- Melyik?
Apró siker, a lány most arra fele nézett, ahová mutattam.
- Az ott. – mutattam meg ismét, most egy kicsit körözve ujjaimmal, hogy behatárolhassam számára az Orion helyét – Látod? Ott van … egy halom fényesebb csillag. – Hogy lehet ezt megmutatni?
Kissé elmosolyodott, miközben tovább kereste a csillagképet.
- Az a torz hal?
- Ööö… - Végül is, miért ne? – Igen, az lesz az.
Az érdektelen arckifejezést felváltotta a gyereki ámulat. Szemei tágra nyíltak és csillogtak. Ajkai kissé szétváltak, szája mosolyra húzódott. Ahogy elnéztem, eszembe jutott anya meséje.
- A görög mitológia szerint Orion Poszeidón fia volt – Nem értem, miért csinálom ezt. – egy nagyra nőtt vadász és nem mellesleg egy nőcsábász. Addig kergette valami Atlasz nevű csávó lányait, míg azok csillaggá nem változtak. – magam sem tudom miért, de elmosolyodtam.
- Ők is az égen vannak? – szemét le sem ette a csillagképről.
- Igen… De nem tudom melyikek azok. – tettem hozzá gyorsan, mikor láttam, hogy szólásra nyitja a száját.
- Mi lett Orionnal?
- Artemiszt szemelte ki következő áldozatául, de ő nem adta könnyen magát, és mikor elege lett belőle, fogta azt’ lelőtte Oriont. – mondtam, közben viccesen utánozva egy nyílkilövést. Most komolyan, máig nem tudom, mi ütött belém! - Vagy valami ilyesmi.
A lány elmosolyodott, de nem szólt semmi. Már megint a csönd.
Távolabb a játszótértől egy kóbor kutya bukkant fel. Csont sovány kis gebe állat élelem után kutatott, feldöntött egy szemetest majd kotorászni kezdett benne. Kisvártatva kihúzta fejét, szájában tartva valamit, amiről úgy gondolta ehető. Letelepedett a szemetes mellé és nekiállt elfogyasztani „zsákmányát”. Ismét emlékek törtek elő belőlem, nem is olyan régiek.
Egyik nap tanítás után az utcán kóboroltunk a bandával valami szórakozás után nézve. Hangosan röhögve vonultunk végig, minden csinos lány után fütyülve. Csak egy ember volt a társaságban, aki inkább lett volna máshol, mint itt. Tomynak hívták, átlagos méretű, vékony srác volt szemüveggel és kötött pulcsival. A pulcsi alatt természetesen anyuci által keményre vasalt fehér ing, a cipőfűzője szabályos masnira kötve. Év elején iratkozott át, azóta valószínűleg meg is bánva azt, hisz már az első napja rosszul ért véget.
A mit sem sejtő áldozat a mellékhelyiségbe indult, hogy könnyítsen magán, arról azonban senki se értesítette őt, hogy a negyedik emeleti wc éppenséggel a bandám székhelye, így mikor benyitott, egy rakás cigarettázó fiúval találta szembe magát, és mire észbe kaphatott volna két oldalról két fickó már el is kapta és elém ráncigálták.
- Mi van, hülye vagy? – kérdeztem. A többiek hiéna módjára röhögtek, valószínűleg már sejtették mi lesz a vége.
- Én… é…é…én… - dadogta Tomy, a félelemtől torkán akadt a szó.
- Mi van, te? Elvitte a cica a nyelvedet? – ismét a hangos röhögés.
Tomy szólásra nyitotta a száját, ám hang nem jött ki rajta.
- Hé, Robin, ez az új csávó az osztályomból – szólt az egyik, Will, aki épp az utolsókat szívta a cigarettájából. Tomy megkönnyebbült, hogy van itt egy ismerős arc, aki kihúzza őt a pácból – Kitűnő tanuló az ürge, azt mondta ügyvédnek készül – mindenki röhögött. Tomyn látszott, hogy kezdte sejteni, hogy a vélt megmentő nem létezik.
- Nocsak, egy ügyvéd. Na és mi szél hozta felénk Ügyvéd Úr?
- Én… én csak… wc… - még hangosabb röhögés.
- Én… én csak… wc – kifigurázva utánoztam, a többiek nagy örömére – lehet, hogy kiszáradt a szája. George, Zac itassátok meg egy kicsit – azzal a két fiú újra fölkapta őt és megindultak vele a wc felé. Tomy menekülni próbált, ám minden erőfeszítése hiába való volt, a két fiú erősen belenyomta fejét a kagylóba, majd le is húzták azt. Mikor a víz már elfolyt kihúzták. Haja, inge és pulcsija felső része csurom víz volt, szemüvege nem volt rajta, valószínűleg a vízzel együtt az is továbbhaladt a lefolyóba. Köhögött és kapkodva vette a levegőt.
- Na, szomjas vagy még? Mi lesz már? Válaszolj!
Tomy nem tudott válaszolni, erőtlenül rázta a fejét.
- Nem hallom! Kérdeztem valamit! Válaszolj! – fejmozdulattal intettem a Tomyt fogó két srácnak. Azok ismét a víz alá nyomták fejét, megismételve az előzőeket, majd kihúzták. Ezt még egy párszor eljátszották, mire Tomy sírva fakadt. A végére a nadrágja is nedves lett, ám nem a csészében levő víztől. Hangosan röhögtünk, térdünket csapkodtuk miközben a megalázott Tomot néztük. Olyan jól szórakoztunk, hogy azóta sem engedtük el őt. Mindig maguknál tartottuk egy kis szórakozás fejében.
Most is, az utcákon vándorolva csak azért volt velünk, mert nem mert ellenszegülni. Mindent megtett nekünk, ételvásárlástól kezdve a házi feladat készítésig, mindent, mindenkinek. Aznapja sem ígérkezett sokkal jobbnak.
Elhaladtunk egy gyorsétterem mellett és már mentünk is volna tovább a park felé, mikor a sikátorban megláttunk egy kutyát. A falnak dőlve nyüszített. Egymásra néztünk, egy rugóra járt az agyunk, sunyi félmosollyal az arcunkon megindultunk a kutya felé. Körülálltuk, majd elnyomtuk rajta cigarettacsikkeinket, mire az hangosan nyüszíteni kezdett. Mindannyian röhögtünk és pacsit adtunk egymásnak. Tomy nem mert közelebb jönni, lába reszketett. Az egyik tag mégis észrevette, és intett nekem, erre még nagyobb vigyorral az arcomon magamhoz hívtam. Nem mozdult, ám valamit láthatott az arckifejezésemen, ami arra késztette, hogy lassan meginduljon felénk…
Tomy végül iskolát váltott, egy hónappal az érkezését követően.
Gondolataimból az újabb kaparászó hangok ráztak ki. A kutya további falatok reményében tovább keresgélt, ám mikor belátta, hogy ott már nincs semmi, megindult a szembe levő utca felé. Végigkísértem szememmel, míg el nem tűnt. Mellkasom összeszorult, a földet kezdtem el bámulni.
Magam mellé néztem, a lányra, aki most azt a helyet bámulta, ahol a kutya eltűnt. Arca ismét érzelemmentes volt.
A csend tovább nyúlt, percek teltek el. Vajon mennyi az idő? Lehet, hogy haza kéne mennem. Aztán hirtelen eszembe jutott, miért is jöttem ide, hozzá. Egy utolsó próba. Nagy levegőt, és már nyitottam is volna ki a száját, mikor a lány felállt.
- Ideje indulnom – mondta könnyedén, mit sem törődve.
- Miért? – ez most tényleg meglepett. Egész éjszaka itt ül a sötétben egyedül, aztán se szó, se beszéd, fogja magát és tovább áll.
- Késő van.
- És?
- Várnak rám.
- Kik?
- A többiek.
Mi van? Kik azok a többiek. Már kérdeztem volna meg, de ismét lassúnak bizonyultam.
- Téged nem várnak?
- Nem – Övön aluli ütés. Nem vár senki. Pár másodpercig ismét a néma csend.
- Örülök, hogy találkoztunk. Jó éjt.
Még néztem egy ideig távolodó alakját, követtem szememmel, míg el nem tűnt. Miután már nem volt ott, értelmetlenlett lett volna tovább időznöm a játszótéren. Órámra néztem, 02:24. Vetettem még egy utolsó pillantást a csillagokra, az Orionra, majd felkeltem és megindultam a kijárat felé. A kaput lassan nyitottam ki, majd csuktam be magam mögött, kezemet csebre dugva elindultam hazafelé.
